Kantárok

A kantár a fejen lévő bőrrészből, valamint a zablához csatolt szárból áll, és a segítségek egyik módját biztosítja. Nagy vonalakban a kantárzabla kombinációkat öt nagyobb csoportba sorolhatjuk: a csikókantár a csikózablával biztosítja a legegyszerűbb kontrollt; a nagykantár a két zablával a legbonyolultabb; a pelham jelenti a két előbbi közötti átmenetet; a gagnél lehetséges egy lefelé ható csúszómozgás; a zabla nélküli kantárokat hackamorenak hívjuk.

A csikókantár

Ennél a kantárnál a száron keresztül ható erő a szájszögletekben felfelé, és az állkapcson keresztbe gyakorol nyomást abban az esetben, ha a ló feje valamivel a függőleges előtt van. A zabla az ínynek a metsző- ésa zápfogak közötti foghíjas részén fekszik. A zablának a szájban lévő részét változtatva különböző hatást érhetünk el.

A nagykantár

Ez a kantár egy összetett eredő erőt eredményez, ami lehetővé teszi a lovas számára, hogy a ló feje kiegyensúlyozott tartásban lehessen. A jólképzett lónál és lovasnál ez olyan kifinomultságot eredményezhet, ami nem érhető el semmilyen más kantárral sem. A csikózablával a fej felemelését érjük el, míg a feszítőzabla az orr beszegését és a fej mélyebb tartását eredményezi.

Western kantár

Ez a kantár elsősorban a feszítőzabla hatására épül. A felépítésbeli különbségek (pl. a nyitott végű szárak) csak apró részletkülönbségek. A western kantár jelenti annak a kiképzési rendszernek a csúcsát, amely a kiegyensúlyozott orrfék (bosal) progresszív használatán alapul, s a zabla itt már csak másodlagos szerepet játszik. Ez a módszer az Ibériai-félszigetről származik, és a conquistadorok közvetítésével jutott el Amerikába. Noha a zabla komoly hatást gyakorolhat, a jólképzett ló a lovas kezének roppant finom mozdulataira is reagál.